Azt hiszem, kétféle ember létezik. Az egyiket hidegen hagyják a naplementék, a másik pedig rajong értük. Én az utóbbi csoportba tartozom, amióta az eszemet tudom. Különlegesek, mindig mások és elgondolkodtatnak. Most, hogy itthon vagyunk, talán plusz jelentést is kaptak. Egy újabb nap, amikor mindenki jól van.
Emlékszem, általános iskola hetedik osztályában lehettünk, mikor megindultunk busszal Skóciának. Két huszonnégy kockás film volt nálam, gondosan be kellett volna osztani, hogy mire használom fel: egy kis Lochness, Edinburgh, vicces pózolások a Princes Streeten a tartanba öltözött skót dudásokkal, ilyesmi. A család várta a képeket rólam, ahogy a ködös felföldi tájban valahol megjelenek, ehelyett egészen mást kaptak. Valamelyik kastély kertjében fotózott pávákat, a buszból kattintott, nyilván remekül sikerült képeket a helyi kabriókról, és ipari mennyiségű naplementét. Szépen le is szúrtak, hogy ezek akár Jászberényben is készülhettek volna (a pávák és a naplementék), nem kellett volna Skóciáig utaznom.
Tunéziából is volt egy naplementés sorozatom, akkor már pálmákat is komponáltam bele, hogy valami helyi is legyen a fotókon. Ezt se nagyon értették, én meg kikértem magamnak a művészetem. A következő naplementés képeket már kizárólag magamnak gyártottam, változó eszközparkkal. Azt hiszem, a legalja mégis a Genius márkájú webkamerám volt, ami egészen pontosan tíz képet tudott készíteni – addig bírta az elem, áram nélkül. Baromi büszke voltam ezekre a fotókra is, a Nokia 7250-em háttérképe is egy ilyen volt: egy olyan naplemente, ahol úgynevezett “silver lining” alakult ki, vagyis mielőtt a napkorong lebukott, egy felhő mögé bújt, annak szélén gyönyörű kontúrt rajzolva.
Nyilvánvalóan ezek a fotók mind eszméletlenül bénák voltak, nekem mégis sokat adott a készítésük, mert hiába csináltam őket kaputelefon képminőségű eszközökkel, mindig izgatottá tett az égi esemény, és vártam a tökéletes pillanatot.
Mindig, mindenhol várom a naplementét, és azt azt megelőző fényeket. Rengeteg emlékezetes ilyen élményem volt már, szinte megszámlálni sem tudom, szerencsére. A legtöbb ilyen eddig utazáshoz kötődött. Ha még több giccset kéne hozzáadnom, akkor azt is mondhatom, hogy sok külföldi naplementém zajlott úgy, hogy a fények változása közben valaki olyanra gondoltam, akibe aktuálisan szerelmes voltam, és nem volt ott velem. Oké, oké, ez kicsit olyan, mint amikor szomorú szemmel nézünk ki az autó ablakán, és minimum a Roxette: It Must Have Been Love, vagy Savage Garden: Truly, Madly, Deeply szól… de a naplementét nagyon régóta társítjuk a romantikus érzésekhez. Én is sokszor teszem. Vágyakozás, érzelmek kapcsolódnak az égi tüneményhez, amellett, hogy persze esztétikailag sem utolsók.
Az emlékezetes, az utazás öröme és a különleges helyszín miatt is érzelmileg felfokozott naplementék viszont most egy időre hiányozni fognak az életemből. Gondolhatnám. Viszont ez nem így lett.
Azon kapom magam az összefolyt napok közepette, hogy úgy intézem, láthassam.
Az erkélyről figyelem, hol a munkát felfüggesztve, hol a vacsorámmal a kezemben, hol telefonnal a fülemen, hol egy pohár borral kiegészülve. Nézem, ahogy egy ideig komótosabban halad, majd néhány szempillantás alatt alábukik, szégyenlősen elvonul a Budai-hegység mögé.
A mai például egészen impresszívre sikerült, narancsosan izzott a nap, az ég pedig lilás fátylat kapott. Bámultam, (csináltam is egy újabb rettenetesen érdektelen képet...), és arra gondoltam, mennyire szerencsés, hogy ezt a naplementét is úgy élhetem át, hogy mindenki jól van, akit szeretek.
Biztos nagyon sok nehézség lesz, biztos át kell programozni a fejünket, és már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. De most jól vagyunk.
Fehér pelenkaanyagba van bugyolálva a húsvéti kalács, elkezdődött a kis kert tavaszi reneszánsza, minden vonat és repülő hangját elnyomja a szemközti fenyőn lakó énekesmadarak napnyugtakor aktuális pletykája. Tudom, hogy minden rendben van.
Ez is érdekelhet:
Bárki érdeklődik hogylétem felől, egy szóval tudok válaszolni: hullámzóan.
(Fotók: Unsplash)
giccs | égbolt | remény | silver lining | naplemente | karantén
5 lélegzetelállító túraútvonal Európában, amin egyszer az életben végig kell menni
A szenvedély, az árulás és a túlvilág jelenik meg egyetlen, zsigerig ható kortárs darabban a Müpa színpadán
Hawaiitól Tanzániáig, az egyik legjobb magyar sommeliertől a belga csúcsdizájnerig, az új Rolls-Royce-tól Horvátország titkos gyöngyszemeiig, a Roadster magazin új lapszáma ismét a világ izgalmas, kreatív és hedonistán lüktető ŕétegeibe viszi el olvasóit. Elmegyünk a bécsi három Michelin-csillagos Amadorba, ahol találkozunk Bencze Ádám sommeiler-vel, beszélgetünk Havancsák Terézzel, aki a közelmúltban kezdett el dolgozni az amerikai outerwear brand AETHERnél, Portugáliában kipróbáljuk, milyen a tengerparton száguldozni az új Ferrarival – egész kellemes –, a kortárs irodalom kedvelőinek pedig egy olyan Roadsternek írt Parti Nagy Lajos írással jelentkezünk, ami szerintünk a legjobbjai közé tartozik. Az aktuális számban lesz egy 20 oldalas mellékletünk is, amelynek főszereplője a még mindig rengeteg újdonságot rejtő Horvátország. Ezen kívül is sok színes történetünk van még, úgyhogy ezúttal is érdemes elmerülni a Roadster gazdag és kalandokkal teli világában!
Megnézem, mert érdekel!