Illem 2025-ben: online etikett, örökérvényű íratlan szabályok, és amit ne tegyünk soha

Idejétmúltnak tűnhet az „illem” szó 2025-ben, de ha senki nem tartaná be az íratlan szabályokat, elég zord világban élnénk. Mi az illem lényegét adó alapelv? Vannak-e már kialakult szabályok az online kommunikációban? Mely íratlan szabályok örökérvényűek, és mi számít ma már kimondottan cikinek? Margaritovits Adél protokoll szaktanácsadóval beszélgettünk, aki azt is elárulta, mi az, amit ne tegyünk soha, de soha.

Az „illem” szónak manapság van egy kicsit poros, régimódi hangzása, mintha a nagymamáink óta egyre kevesebbet használnánk. Pedig sok hétköznapi helyzet bosszantó lehet, ha mások nem tartják be ezeket az íratlan szabályokat, amelyekbe kicsit belegondolva könnyen belátjuk, hogy nem véletlenül alakultak ki.

Persze a világ szélsebesen változik, van, ami régen pozitívumnak számított, ma pedig már kimondottan ciki, de akkor mik a ma is érvényes „örök szabályok”, kialakult-e már egyértelmű protokoll az online kommunikációban, és egyáltalán mit gondolunk ma az ilyen szabályokról? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Margaritovits Adél protokoll szaktanácsadó közgazdásszal, aki több mint két évtizede dolgozik az üzlet világában.

„Éljük úgy az életünket, hogy tekintettel legyünk másokra” – kezdte Adél az illemszabályok alapelvével, ami sokkal fontosabb az olyan formaságoknál, mint hogy „hogyan tartjuk a kanalat. És az élet minden területén érvényes, nem csak a business etikettben.”

Az ember társas lény, ezek a szabályok tehát éppen azért alakultak ki, hogy mindenkinek könnyebb legyen az élete. Ezért is nem az illemszabályok tételes felsorolása az érdekes, hanem a fenti vezérelv, mondja Adél, megjegyezve, hogy a szabályok természetesek lesznek, ha felnőve megtanuljuk azokat a szüleinktől. Arra, hogy miért jó mondjuk alkalomhoz öltözni, érzékletes példát mond, ugyanis „túlöltözöttnek lenni ugyanolyan kellemetlen, mint alulöltözöttnek.”

Viszont nem könnyű tartani az illemet, ha mindenki rohan, könyököl, beszól a másiknak.

Lehet ugyan felnőttként is illemet, etikettet tanulni, ám „a legnagyobb baj, hogy akinek szüksége lenne rá, annak nincs igénye.” De a szélsebesen változó világban annak sem könnyű kiigazodni az íratlan szabályokon, aki amúgy törekszik erre. Az egyik neuralgikus terület az

e-mailezés, online meeting, közösségi média világa

Az online világ rengeteg újdonságot hozott, pont ezért sok íratlan szabály még nem vésődött be. „Kevesen tudják, de az e-mailezésnek van egy protokollja, miszerint egy e-mailre 24 órán belül illik válaszolni – emel ki egy példát Adél. – Ha nem tudunk tartalmilag válaszolni, akkor is illik adni egy jelzést, hogy >megkaptam, láttam, ekkor és ekkor tudok reagálni rá<.”

Kivétel lehet egy vészhelyzet, vagy ügyeleti munkakör, ahol a folyamatos kommunikáció a sztenderd, másfelől olykor a hétvége közepén érkezik be egy-egy hivatalos levél, ami eleve nem túl szerencsés, ráadásul könnyen le lehetne programozni, hogy időzített küldéssel mondjuk hétfő reggel 8 órakor küldjék ki.

Addig is, amíg ezt a hivatalok leprogramozzák, legalább a szakmai e-mailezésünkben ajánlott használni az időzített küldést: bármily alázatosak is vagyunk a munka iránt, nem valószínű, hogy a kollégák este tízkor örömmel fogadnak egy újabb izgalmas szakmai kihívást, amit ráadásul egyébként is csak másnap reggel állnának neki megoldani.

„De fontosak az alapvető formaságok is – jegyzi meg Adél –, elvégre az e-mail a postai levelezést váltotta fel, azaz legyen mindig tárgy, köszönés, megszólítás, rendesen megfogalmazott, rövid üzenet, és elköszönés, aláírás.”

Az online meetingekkel annyival beljebb vagyunk, hogy a Covid idején mindenki alaposan megtanulta az alapokat: ugyanúgy felöltözünk, mintha személyesen találkoznánk, gondoskodunk arról, hogy ne legyen zavaró tényező, nem állunk neki enni-inni meeting közben, nem vágunk a másik szavába, és odafigyelünk a háttérre, hogy lehetőleg ne omladozó vakolatot mutasson mögöttünk a monitor.

Létezik közösségi média-protokoll is: semmiképp ne fényképezzünk, és pláne ne posztoljunk másokat a beleegyezésük nélkül. Baráti társaságban egy hétvégi programon könnyen megfeledkezhetünk erről, ezért sosem árt emlékeztetni magunkat rá. „Arról nem is beszélve, hogy személyiségi jogokat is sért” – teszi hozzá Adél.

Üzleti élet és hétköznapok

Adél ügyfelei zömmel az üzleti szférából kerülnek ki: nagy biztosítótársaságok, bankok, multik szakemberei, főleg a front office-ban dolgozók, akiknek fontos, hogyan kommunikálnak, milyen a ruházatuk, a megjelenésük.

Azért az üzleti szférában sem minden fenékig tejfel, a tanácsadó szerint sokkal szélesebb körű is lehetne a protokoll oktatása, amire elég utalás lehet az egyik nagy cég vezetője, aki Adél leírása alapján leginkább egy külvárosi szoknyapecért idéző ruhában jelent meg a céges csapatépítőn, ami nemcsak rá, de a cégre nézve is kellemetlen.

„A megjelenés arról szól, hogy milyen üzenetet közvetítenénk másoknak.

Céges környezetben azt, hogy megbízhatóak vagyunk, értjük a dolgunkat, komolyan vehető partnerek vagyunk” – sorolja, némi nosztalgiával gondolva az Olaszországban töltött éveire, ahol minden híradó végén volt egy ötperces divat-blokk, és ahol az üzleti negyedben bárkiről pontosan meg lehetett mondani a beosztását az öltözéke alapján. Akár egyetlen előadáson is rengeteg mindenre lehetne edukálni a résztvevőket.

A hazai hétköznapokban viszont sokan „pózolásnak, úri huncutságnak” tartják az etikettet:

„az emberek 90 százaléka nem nyitott erre; azt gondolják, hogy >engem ne azért szeressenek, ahogy viselkedek, hanem azért, amilyen vagyok<”.

Bennünk pedig felmerül, hogy a hétköznapokra visszahathat a nagypolitika is, ami jelenleg nem éppen a régi vágású úriemberek világa. Adél nem akart politizálni, de példának kiemelte a kézcsók intézményét, ami „teljes tévút”, mert az üzleti életből és a politikából már kikopott, erősen kerülendő, ráadásul amíg volt, addig is megvoltak a saját szabályai, ha tehát valaki valamiért mégis ragaszkodna hozzá, akkor legalább a klasszikus szabályait tartsa be.

Kézcsóktól független probléma, hogy a protokollosok nem mindig tudják felkészíteni a váratlan helyzetre a vezetőket, vagy éppen a vezetők ignorálják a tanácsaikat. Az a kérdés pedig külön tanulmányt érdemelne, hogy egy erősen mediatizált világban megfordulhat-e valaha a trend, hogy a pillanatnyi népszerűség sokszor felülírja az etikett-szabályokat.

Mi viszont maradjunk a hétköznapi életnél, és az örök szabályoknál, amelyek sosem veszítenek az érvényességükből!

A legfontosabb egyértelműen a...

türelem. Ez mindennek az alapja, mert a türelmetlenség miatt vágunk bele a másik szavába, vagy vágunk be elé a sorban, vagy átgázolunk másokon, magyarázza Adél. Konkrét szabályként sosem kopik ki szerinte „a köszönés, illetve a tegeződés-magázódás.

Ha felnőtt nőként bemész egy boltba, és a húszéves eladó ismeretlenül letegez, az finoman szólva furcsa, és nagyon sok férfi nem tudja, hogy a hölgynek kell felajánlania a tegezést.”

Szintén örök illemszabály a pontosság, amivel a megbízhatóságot, és a másik idejének tiszteletét sugalljuk. Mindezek rengeteget számítanak annak a bizonyos első benyomásnak a kialakításában is, amin aztán köztudottan nagyon nehéz változtatni.

Örök szabályok után felmerült, hogy van-e, ami teljesen megfordult, ahogy például a „nyugdíjas állás” régen pozitív kifejezés volt, ma már viszont egyenesen pejoratív. Bár rengeteget változtak a szokásaink, a társadalmunk, „ellenkezőjébe fordult illem” nincs, ugyanakkor néhány új, és van, ami már kikopott. „Nincs már kalapemelés, de köszönni azért köszönünk – mondja Adél. – Megmaradt a kézfogás, de kikopott a kézcsók.”

Új szabályokra az online eszközökkel és a telefonálással kapcsolatosakat hozza fel. Illetve van szabály, ami ha nem is fordult az ellenkezőjébe, de erősen átalakult: „A névjegykártya régebben, a 18. századi arisztokráciánál még vizitkártya volt: ezzel tudtak jelentkezni egy látogatásra, de előbb meg kellett várniuk, hogy a másik fél a saját vizitkártyájának visszaküldésével jelezze az időpont alkalmasságát. De a vizitkártya összetett használatával számos árnyalt üzenetet ki tudtak fejezni. Ezzel szemben ma a névjegykártya egy üzleti eszköz, aminek szintén megvannak a maga szabályai: kinek adjuk oda, hogyan vesszük át a másikét.”

„Ha pedig tudjuk ezeket a szabályokat, az ad egyfajta magabiztosságot, mert otthonosan mozgunk minden helyzetben” – jegyzi meg.

Szóba jönnek a kulturális különbségek, ahol valóban eltérnek az illemszabályok, viszont „van egy olyan alaptézis, hogy ha tekintettel vagyunk a másikra, ha figyelmesek vagyunk vele, az mindenkinek jól esik. Ez lebeghet az előtt, akinek a társaságába – mondjuk egy nemzetközi cégnél – váratlanul bekerül egy messzi földről érkezett kolléga.”

És mindezek után mi az amit soha, de soha ne tegyünk? „Soha ne hívjuk fel másnak a figyelmét arra, hogy nem tartott be valamilyen illemszabályt – nyomatékosítja Adél. – Ne szembesítsük a tudatlanságával, mert ezzel kellemetlen helyzetbe hozzuk.”

(Fotók: GettyImages)

illem | nagy sztori | dress code | Margaritovits Adél | stílus | etikett