Kádár és Jávor él, 56 nem úgy történt, és Magyarország a nyugat része. Kondor Vilmos regénysorozatának legújabb része is olyan izgalmas, mint az előzőek. Elolvastuk Az utolsó magyar akcióhőst.
Kondor Vilmos az elmúlt évtized legnagyobb hazai irodalmi talánya, ugyanis a szerző nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, csak e-mailben ad interjút. 1954-ben született, tanulmányait Szegeden kezdte, majd a párizsi Sorbonne-on folyatta, ahonnan végül vegyészmérnöki diplomával tért haza. Jelenleg egy nyugat-magyarországi városban tanít matematikát és fizikát középiskolás diákoknak. Íróként 2008-ban debütált a Bűnös Budapest-ciklus első regényével (Budapest Noir), azóta Gordon Zsigmond kalandjai tíz nyelven, több mint két tucat országban olvashatók, Amerikában például a Harper Collins kiadó gondozásában jelent meg.
A Finn Krimitársaság 2018-ban neki ítélte a külföldi krimi díszoklevelét, Bűnös Budapest-ciklusa 2022-ben bekerült a Cambridge University Press kánonképző Cambridge Companions to Literature sorozatának The Cambridge Companion to World Crime Fiction (A világ krimirodalmának cambridge-i kézikönyve) kötetébe.
Közelmúltban megjelent regénye, Az utolsó magyar akcióhős ismét egy alternatív Budapestre repíti el az olvasóit. A főváros rendőrfőkapitánya egy bizonyos Kádár János, Magyarország pedig egy demokratikus, nyugati típusú demokrácia. A főszereplő Nemes Albert nyomozó, aki 1968 decemberében bíróság elé juttat egy piti betörőt, ám igencsak meglepődik, amikor kiderül, hogy a bűnöző Afrikában volt zsoldos katona, mi több, köze lehet az évtized legjelentősebb, azóta is tisztázatlan politikai merényletéhez, Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár hét évvel korábbi meggyilkolásához. Valakik vadásznak az egykori zsoldosra, és azzal fenyegetik, hogy kilencéves lányán állnak bosszút helyette. És nagyon úgy fest, hogy Nemes az egyetlen, aki biztonságba helyezheti a kislányt.
A detektív-főfelügyelő egykori partnerével, Gostival veti bele magát az összeesküvés-elméletek és nemzetközi kapcsolatok zavaros labirintusába, hogy a szálakat követve olyan, perdöntő bizonyítékok közelébe jusson, melyek még a fondorlatos Kádár János rendőrkapitány számára is hatalmas jelentőséggel bírnak. Nemes türelmét és kitartását az európai nagyhatalmak közti játszmák teszik próbára, miközben két nő között őrlődik, ráadásul az anyja újdonsült udvarlója is különleges kéréssel fordul hozzá...
Kondor Vilmos új regényében tovább szövi a Nemes Albert nyomozó és a Második Magyar Köztársaság történetét - egy olyan Magyarországét, amely a szövetségesekkel kötött különbéke után a nyugati blokk tagjaként virágzik fel. A szerzővel főszerkesztőnk, Izing Róbert beszélgetett.
– A Nemes Albert könyvek párhuzamos történelmének legerősebb karaktere eddig Kádár János volt, de az akcióhősben feltűnik a háború előtti korszak leghíresebb színésze, Karády mellett talán az egyetlen igazi magyar filmsztár, Jávor Pál. Hogyan jött az ötlet, hogy feltámassza az 1959-ben elhunyt színészt?
– Ez messzebbről jött, jelesül 56-ból, meg abból, hogy amennyire a második világháború emblematikus amerikai filmje a Casablanca, úgy a mienké a Valahol Európában, ami viszont az nem passzolt ahhoz a világhoz, amiben ezek a regények játszódnak. És mivel a könyvbéli 56 egy heroikus és jól végződő történet, adta magát, hogy legyen ennek a szabadságharcnak egy emblematikus filmje. Ez lett a Marrakes, korának legnagyobb magyar filmes alkotóival. A főszereplőt keresve csodálkoztam rá, hogy Jávor Pál bizony túlélte a háborút, és még forgatott is utána, amíg bele nem halt a gyomorrákba. Én nagyon szeretem Jávort. Kiváló színész volt, gyönyörű orgánummal, olyan beszéddel, hanglejtéssel is kiejtéssel, ami párját ritkítja. Egy ilyen fontos filmnek csak a legnagyobb színész lehetett a főszereplője. És hadd javítsam ki: én nem támasztottam fel Jávort, ebben a történetben, ebben a világban túlélte a betegségét - mindenki örömére.
– Számomra - és nyilván nem vagyok ezzel egyedül - a Nemes regények legvonzóbb része – persze több is van neki - a játék Magyarország párhuzamos múltjával. A regényében Kádár a város főrendőre, de érdekes módon más, az előző rendszerben fontos kommunista-szocialista vezetők kevésbé nagy karriert futottak be. A regényben feltűnik például egy kommunista múlttal rendelkező Biszku nevű alak, aki piti tolvaj. Feltételezem, Biszku Béláról van szó, az ’56-os megtorlások irányítójáról, egykori belügyminiszterről. Miért kezeli jóindulatúbban Kádárt, mint például Biszkut? Hogyan dől el, kiket választ ki egy-egy történet számára, és hogyan dől el, milyen sors jut nekik?
– Amikor erről a világról gondolkodtam, leültem beszélgetni Majtényi György történésszel, a Kádár-kor nagy ismerőjével. Ő mondta nekem, hogy persze, el lehet játszani a gondolattal, hogy kiugrottunk a háborúból, de az teljesen valószerűtlen, hogy Kádár ne jutott volna szerephez egy másik világban. És ebben igazat adtam neki. Kádár akkora személyisége volt a kornak, hogy nincs az a szcenárió, amiben nem jutott volna főszerephez.
Azt meg unom és zavar, hogy Kádárt a patás ördögnek állítják be. Nem jóindulatúan kezelem, hanem árnyaltabban annál, amit ma megszoktunk - ami ma a norma lett.
Biszku meg az volt, ami: egy pitiáner bűnöző, egy elvtelen és aljas alak, ehhez képest a könyvben őt mutatom be kifejezetten jóindulatúan. Aki figyelmesen olvas, az látja, hogy a kommunista garnitúrából egyedül Kádár jutott szerephez ebben a történetben (és ő is szocdem múltja miatt), a többiek Biszkuval egy szinten vannak, történelmi szempontból jelentéktelen és kétdimenziós figurák Kádár mellett, és pont azért kapnak ilyen mellékszerepet, mint Biszku, hogy ezt illusztráljam. Egy normális(abb) világban Biszkuból kubikos lesz, a nyilas-szimpatizáns Páger Antalt meg nem csalogatják vissza Dél-Amerikából,, Berkesiből meg nem lesz sikerszerző. Sorolhatnám, de nem teszem. Ennek fényében egy percig sem önkényes a döntésem, hogy kit és hogyan mutatok be. Nagyon konzekvensen teszem. Ezért duzzog Moszkvában Gerő és Rajk is. A lényeg: Kádár és a foci nélkül bármilyen Magyarország elképzelhetetlen a 60-as és 70-es években.
– Anélkül, hogy sokat spojlereznék, van egy részletesen kifejtett, hosszabb rész a könyvben, ami az Apokalipszis most című kultikus alkotás egyfajta parafrázisa, helyenként szó szerint megidézve Coppola 1979-es filmjét, és a Marlon Brando által alakított karaktert, Kurtz ezredest (illetve meta módon a film alapjául is szolgáló Joseph Conrad regényt, A sötétség mélyént. Itt nem arról van szó, hogy párhuzamos univerzummal és valós történelmi személyiségekkel játszik, nem a „mi lett volna ha?” kérdést boncolgatja, hanem egy teljesen másik fiktív univerzumból emel át egy fiktív alakot. Meséljen erről a döntéséről!
– Conrad mesterműve sok szempontból időtlen, számomra jelenleg egyik legfontosabb olvasata a globalizmus kritikája. Conrad beutazta a fél világot, és ha valaki, ő látta, mi a globalizmus és milyen árat fizetünk érte - jóllehet ő ezt a fogalmat nem használhatta. Kongó pedig ennek a kizsákmányoló globalizmusnak legszörnyűbb példája. Amióta “felfedezték”, mindenki kihasználja, megerőszakolja és tönkreteszi. A sötétség mélyént ha rongyosra nem is, de szamárfülesre olvastam, a filmet meg rendszeresen újranézem, és ha akarnám, sem tudnám kivonni magam a hatása alól. Hammarskjöld halála régóta foglalkoztat, s mivel a “környéken” halt meg, ezért írnom kellett róla, Kongóról.
Conradnak a nyomába sem tudok érni, ezért fordítottam újra az idézett részeket. Ennél jobban, hatásosabban, húsba markolóbban nem nagyon lehet írni. Kurtz meg nekem nem tud más lenni, mint Marlon Brando.
Amikor olvasom a regényt, és Kurtz kerül szóba, mindig Brandót látom, a két történet, a két médium, az alapanyag és a feldolgozása így egybemosódott bennem, és azt túlzás lenne állítani, hogy ennek a - szándékoltan szerves egészt képező - résznek a kedvéért írtam volna a regényt, de nagyon erős volt bennem a motiváció, hogy így hajtsak főt egy számomra oly fontos könyv és film előtt.
– A Budapest Noirból 2017-ben mozifilm készült. Érdekelne, hogy mit szólna, ha valaki megkeresné a Nemes-regények megfilmesítésével, mert ha jól emlékszem, Gárdos Éva rendezésével nem volt elégedett.
– Megkerestek azzal, hogy sorozatot csinálnak a Második magyar köztársaságból. Fizettek előleget, két éve, azóta sem hallottam felőlük. Szóval mit szólnék? Nagyon óvatos lennék, kérges szívű és módfelett gyanakvó mert ezzel a mozgóképes világgal én eddig csak megégettem magam, hiszen azért történtek dolgok az elmúlt években, amikről maguk nem tudnak, minek is tudnának. Szóval egyetlen szavukat sem hiszem, mondhatnak akármit. Inkább maradjon meg Nemes Budapestje olyannak a fejemben, amilyennek elképzelem - és elképzeli sok olvasó - mint hogy egy… megfilmesítő megfilmesítse, aztán nyeljem az epét szakmányban. Én ehhez már nem vagyok se elég fiatal, se elég pénzéhes, se elég hiú.
– Olvassa-e a könyvéről, írói munkásságáról megjelenő véleményeket, kritikákat, és ha igen, hogyan viszonyul ezekhez?
– Persze, hogy olvasom, és mindig nagyon jól szórakozom. Különösen a negatív vagy értetelenkedő kritikákon. “Hú, ez nem olyan csavaros krimi, mint amire számítottam.” Nocsak. Miből gondolta, hogy egy Agatha Christie-másolatot fog olvasni? A borítón nyugdíjas angol hölgy köt sálat teáskannával a kezében? “Hú, ebben gyenge volt a krimiszál.” Nocsak. Amióta írok, ilyenek a krimiszáljaim, és nem azért, mert a személyiségem nincs azon a szinten, amit a megjegyzés írója elvár és számonkér, hanem mert ilyeneket akarok írni. Ez érdekel. Hol ilyenebb, hol olyanabb, de minden könyvem mögött gondos, kimunkált és kidolgozott szándék áll. Ha valakinek nem tetszik valami, akkor nem föltétlenül azon kell élcelődni, hogy az író milyen ember, hanem hogy mégis mit akarhatott ezzel meg azzal a könyvben. (Tudom, hogy sokat várok el, a feleségem is ezt mondja, de most már nem fogok engedni az elvárásaimból.) Aki a regényeimet olvassa, sokmindenről beszámol, de körömrágásról speciel nem. Sírnak, nevetnek, jól szórakoznak, ésatöbbi, de körmöt, azt nem rágnak. Szóval azon szórakozom a legjobban, hogy ezek a vásárlók azok, akik az étteremben húslevest rendelnek, aztán panaszkodnak, hogy sárga meg tészta van benne, mert ő sűrű, darab húsokkal és zöldséggel teli levesre számított. Akkor tessék gulyást rendelni, de az minimum mulattató, hogy a húslevesen azt kérik számon, hogy nem gulyásleves.
– Februárban lesz 17 éve, hogy megjelent első regénye, a Budapest Noir. Hogyan tekint vissza erre a bő másfél évtizedes időszakra?
– “Pöpec volt!” - idézem kis Nicolas-t minden idők másik legnagyobb remekművéből. Írhattam másféltucat regényt, amiket rengetegen elolvastak szerte a világon. Ennél többet tollat kezébe fogó ember (Esterházy szerint - esetemben - “magyar író”) nem kérhet.
– Milyennek látja a magyar krimi helyzetét a 2020-as évek közepén? Van-e ideje figyelni a szcénát, van-e szcéna egyáltalán?
– Szcéna van. Határozottan állíthatom, hogy szcéna, az van. Szalma is van. Figyelem mindkettőt, de isten látja koszos lölkömet, még mindig nem látom a különbséget a kettő között.
– Beszélgessünk kicsit a közösségi médiáról, kommunikációról és könyvterjesztésről! Hogy ne húzzam el hosszúra a kérdést, annyit mondok, hogy szerintem egyre nehezebb dolga van egy szerzőnek, ha szeretné minél több emberhez eljuttatni az új könyve megjelenésének hírét. A kiadóknak nincs pénzük hirdetésre, a szerzőtől várnak valamiféle aktivitást, de a szerző nem pr szakember, nincs eszköze, így kevés könyv jut ki a megszokott méretű, és nem túl nagy buborékból. Ön Facebookon kommunikál az olvasóival, egy olyan platformon, amit a fiatalabb generációk már elhagytak, mert unalmasnak és cikinek tartják. beindított egy hírlevelet is, amit sok szerző csinál régóta, főleg a tengerentúlon. Mit gondol erről a témáról? Szereti a Facebookot vagy a kényszerűség vitte rá? Hogy megy a hírlevél szolgáltatás? Mennyire elégedett a könyvei reklámozásával?
– Először is azzal kezdeném, hogy letöröm a derekát annak, aki kitalálta a “jó bornak nem kell cégér”-mondást, mert ez eleve nem volt igaz, de manapság meg végképp nem az. Nem vagyok elégedetlen a könyveim fogyásával, a kiadóm jól végzi a dolgát, ami nem jelenti azt, hogy ne végezhetné jobban, a kérdés csak az, hogy hogyan? A kiadó vagy a világ minden pénzét promócióra költi, vagy egyesével próbálja megtalálni a vásárlókat. Általános a tanácstalanság kiadói oldalon, mert közben meg a szerzői oldal tele van csalóka, közösségi médiából származó adatokkal.
Kifejtem egy kicsit, ha nem bánja. Azzal a helyzettel nehéz kezdeni valamit, hogy egy többezres FB-követőtáborral rendelkező szerző felolvasásán, új könyvének bemutatóján húsz-harminc ember van, a kemény mag. (Nem rólam van szó.) A buborék, amit említ, többszörös.
A szerző valamelyik felületen nagyon erősen jelen van, nyomja és tolja a posztokat, gyakorlatilag az életét kiteregeti, és ezért cserébe kap egy rakat kedvelést meg követőt. Amit viszont nem lehet eladott könyvre lefordítani.
Ha egy tízezres követőtáborral rendelkező szerzőnek csak minden negyedik kedvelője venné meg az új könyvet, nagy lenne az öröm. De jó, ha a tizedik vagy huszadik követő veszi meg. Lájkolni klassz dolog, mert egyfelől semmibe sem kerül, azaz ingyen van, másfelől meg semmit sem jelent. És akkor nem beszéltem még arról, hogy mit tegyen egy olyan író, mint mondjuk én, akit a tizenévestől a jóval idősebbekig olvasnak? Minden generációnak megvan a platformja, magyarán nekem jelen kellene lennem a TikTokon, az Instragramon, a FB-on, meg még ki tudja, hol? Ez még akkor sem menne, ha a kiadómnak átadnám a felületek kezelését. Arról nem beszélve, hogy kedvem sincs az egészhez. Igen, a FB-on vagyok jelen, de csak azért, hogy kapcsolatot tartsak azokkal, akik nem iratkoztak fel a hírlevélre. Slussz. A felülettől ideges vagyok, ki nem állhatom, így aztán csak azzal foglalkozom, ami érint: posztolok, amikor van mit. Néha hónapok telnek el posztok között, mert csak úgy nem fogok arról posztolni, hogy hova utaztam, mit főztem, milyen a macskánk. Szóval itt van a FB meg a hírlevél, ami egy remek ötletnek bizonyult. Már csak azért is, mert én magam barkácsolom össze. Szinte névről ismerek mindenkit, van akit - a FB-nak köszönhetően - arcról is, és inkább töltök fél napot egy hírlevél összekalapálásával, mint öt percet egy Instagram-poszt megírásával. Mert - és most mosolyoghat is - ennek, a hírlevél olvasóinak van egy közössége.
– Milyen könyveket várhatunk öntől a jövőben?
– Készül Nemes negyedik története, 1970 legelején járunk, és bekövetkezik az, amitől sokan tartottak. Mármint nem az olvasók, hanem annak a Magyarországnak a lakói. Aztán pár évvel ezelőtt vettem egy nagyszerű akvarellt az ötvenes évek végéről, az előszobában lóg, és egy ideje biztos vagyok benne, hogy a négy alak egyike Nemes. A kép pedig négy, egymáshoz közel álló ember utolsó együttlétének emléke, mert ezen a hétvégén történt valami, ami egyfelől mélyen megrázta Nemest, másfelől pedig megerősítette abban, hogy tényleg nyomozó akar lenni. Ugyanakkor az sincs kizárva, hogy Gordon előkerül az Abbázia füstös zajából, mert egy olyan sztoriba botlottam bele, ami csak vele történhetett meg.
krimi | kondor vilmos | az utolsó magyar akcióhős | regény | nagy sztori
Hét dolog, amit ki kell próbálnod a legszebb horvát nemzeti parkban
Nagyvárosi kalandor a Volvótól
Hawaiitól Tanzániáig, az egyik legjobb magyar sommeliertől a belga csúcsdizájnerig, az új Rolls-Royce-tól Horvátország titkos gyöngyszemeiig, a Roadster magazin új lapszáma ismét a világ izgalmas, kreatív és hedonistán lüktető ŕétegeibe viszi el olvasóit. Elmegyünk a bécsi három Michelin-csillagos Amadorba, ahol találkozunk Bencze Ádám sommeiler-vel, beszélgetünk Havancsák Terézzel, aki a közelmúltban kezdett el dolgozni az amerikai outerwear brand AETHERnél, Portugáliában kipróbáljuk, milyen a tengerparton száguldozni az új Ferrarival – egész kellemes –, a kortárs irodalom kedvelőinek pedig egy olyan Roadsternek írt Parti Nagy Lajos írással jelentkezünk, ami szerintünk a legjobbjai közé tartozik. Az aktuális számban lesz egy 20 oldalas mellékletünk is, amelynek főszereplője a még mindig rengeteg újdonságot rejtő Horvátország. Ezen kívül is sok színes történetünk van még, úgyhogy ezúttal is érdemes elmerülni a Roadster gazdag és kalandokkal teli világában!
Megnézem, mert érdekel!