Mi baja a Star Warsszal a lemezborítókkal induló csúcs­dizájnernek?

Legújabb cikkeinkért kövess minket a Roadster Google News oldalán is!

A dizájn fenegyereke, Stefan Sagmeister időnként pihen egy évig, hogy utána olyan szenvedélyes lehessen, mint senki más.

Megszállott, exhibicionista, szenvedélyes – ezek a meghatározó jelzők, ha Stefan Sagmeisterről beszélünk.

A New York-i grafikus tervezett lemezborítót többek közt a Rolling Stonesnak, az Aerosmith-nek és Lou Reednek is, Grammy-díjat viszont előbb a Talking Heads limitált példányszámú dobozáért, majd egy David Byrne–Brian Eno lemezért kapott.

Sagmeister, aki mára minden jelentős nemzetközi díjat elnyert, eltökélten haladt a céljai felé: már tizenöt évesen dolgozott egy ifjúsági magazinnak, zenélt is egy bandában, amit nem tartott túlságosan jónak, ezért elkezdett lemezborítókat tervezni. Bécsben diplomázott, majd New Yorkban tanult Fulbright ösztöndíjjal, és noha szenvedélyes alkotó, nem alakított azonnal saját stúdiót, előbb két évig Hongkongban pallérozódott Leo Burnett mellett, majd visszatért New Yorkba.

Fél éven át minden héten felhívta Kálmán Tibor stúdióját, mire fogadták. Megérte, mert találkozott az egyetlen „dizájnhősével”, akinél „biztosan voltak jobb dizájnerek,

de egyikük sem tudta eladni a koncepcióit változtatás nélkül. Senki más nem volt ennyire szenvedélyes.”

Egyszer Sagmeister hetekig tervezett egy logót, ám amikor büszkén Kálmán elé vitte, a mentora rárivallt: „Stefan, ez borzalmas, egyszerűen borzalmas, nagyon csalódott vagyok.” Ugyanakkor az osztrák dizájner Kálmán „hatalmas szívéről” is beszélt, és az inspirációról, amit jelentett neki. „Mindig készen állt új területen megméretni magát, legyen az várostervezés, videoklip, dokumentumfilm, gyerekkönyv, magazinszerkesztés, céges dizájn.”

Kétségtelenül magáévá tette ezt a szemléletet, ahogy a példaképe mottóját is:

„Mindent kétszer kellene csinálni, mert először nem tudod, mit csinálsz, másodszor tudod, harmadszor már unod.”

Nemrég a lemezborítók tervezéséről mondta, hogy „unalmasnak azért nem nevezném, de a huszonkilencedik már nem annyira szórakoztató, mint az első volt.”

Sagmeister az 1993-ban alapított saját stúdiójában is kulcsfontosságúnak tartja a kockáztatást, akkor is, ha az hibázással jár, és akkor is, ha „ennyi idő után még mindig van bennem félelem: jó néhány napon inkább a biztonságosabb utat választanám”.

De nem választja, helyette a mesteréhez hasonlóan sok mindent bevállal. A lemezborítók mellett applikációkat, plakátokat, bútorokat, honlapokat is tervez, dolgozott az IBM-nek, a Guggenheim Múzeumnak, az HBO-nak.

És tervezett interaktív logót is a Fugue nevű, felhőszoftvereket fejlesztő cégnek. A logó zenére mozog, egy app segítségével bárki rajzát átalakítja hasonló, tintafoltokból és -vonalakból álló stílusúra. Az embléma interaktívan formálódik, reagál a zenére és az érintőképernyőre, lehet lassítani, gyorsítani az alakulását.

Alapvetően a felhőszoftverekre jellemző állandó változást akarta megjeleníteni a Fugue, amely a briefben kérte még az alapértékének számító elegancia visszatükrözését is. De az új logó többet is hozott: a cég megjelenése immár markánsan eltér a maszkulin riválisokétól.

Sagmeisterben ellenben bőven vannak maszkulin vonások. A szenvedélyes okfejtései közben sűrűn mond trágárságokat, akkor sem kertelt, amikor a Star Wars-plakátokról kérdezték:

„A lemezborítók története jóval gazdagabb és komolyabb a filmplakátokénál. Az utóbbiaknak többnyire annyi az erősségük, hogy kapcsolódnak egy kulturális jelenséghez. Az emberek azért szeretik a Star Wars-posztereket, mert szeretik a filmet, de maga a plakát végeredményben egy darab szar. Egy realisztikus ábrázolás plusz egy, a filmhez kapcsolódó betűtípus.

Egy eleve vizuális dolgot redukálnak egyetlen képbe, és ez az eljárás szükségszerűen unalmas, egy nagyon célirányos grafikai feladat, akárha logót terveznél.”

Hasonló lendülettel mondott oda a magukat storytellernek nevezőknek, mert „aki hullámvasutakat tervez, az hullámvasút-tervező”. Máskor meg kijelentette, hogy nem akar olyan ügyfelekkel dolgozni, akiket nem kedvel, mert „egyáltalán nincs kifogás arra, hogy seggfejekkel dolgozz”.

Önmagával szemben viszont egyenesen kegyetlen. A munkáit a legapróbb részletekig kidolgozza, a munka iránti alázatáról pedig mindennél többet mond egy plakát, amivel „a minden munkánkkal együtt járó fájdalmat akartuk ábrázolni”.

A detroiti kiállításra készült képen a saját teste látható, amibe egy kollégája karcolta bele a szükséges információkat. „Igen, tényleg rettenetesen fájt.”

Ilyen temperamentummal azonban képtelenség lenne folyamatosan dolgozni. Sagmeister már egészen korán tudta, hogy időnként szünetre van szükség, ha idősebb korban is aktív maradna az ember.

„Huszonhat és huszonkilenc éves korom közt napi tizenhat órát dolgoztam, hétvégéken is. Tudtam, ha így folytatom, nem lehetek dizájner, harmincöt éves koromra kiégnék, és valami mással kellene foglalkoznom.

Sokkal jobban akartam dizájnerré válni, minthogy ezt az utat válasszam.”

A New York-i stúdióját a saját lakásában nyitotta meg, mert a lehető legalacsonyabb költségeket akarta, hogy csak a számára vonzó megrendeléseket fogadja el. De az időbeosztás szempontjából is bejött a húzás: este hétkor szigorúan bezártak (a katasztrófahelyzeteket kivéve), és nem dolgoztak hétvégén sem. Ennek a járulékos előnyeként reggeltől este hétig nagyon intenzíven dolgoztak, privát telefonok, és persze az akkor még nem létező közösségi média nélkül.

Tizenöt év után költöztek önálló stúdióba, néhány éve pedig a mentoráltjával, Jessica Walsh-sal közösen alapította meg a Sagmeister&Walsh céget. Az önálló stúdióval új lehetőségek nyíltak meg, de kiégetni továbbra sem akarja magát, ezért minden hetedik évét munka nélkül tölti. Az erről szóló TED-előadását több mint hárommillióan látták. Arra jutott, hogy sokkal jobb ötletei lesznek egy üres év után, ami az ő esetében még anyagilag is megéri, mert drágábban lehet eladni a terveit, ráadásul tovább dolgozhat majd öt évvel.

Eredetiséget nem kell a szomszédtól kölcsönkérnie, állítja, egy vonatút, a mozgás és a kilátás együtt rendkívül inspiráló a számára.

Máskor meg szeret találomra kiválasztott tárgyakból kiindulni. „Ha például egy tollat kell terveznem, nem a többi tollat kezdem nézni, nem a használatukra és nem a célközönségre gondolok, helyette szétnézek a hotelszobámban, és megakad a szemem mondjuk a takarón. Oké, ezek tele vannak baktériummal… talán tervezhetnénk egy hőérzékeny tollat, ami változtatja a színét, ahol hozzáérek. Egy tiszta fekete toll, ami elsárgul, ahol érinti a kéz, az ujj… ez nem is rossz, tekintve, hogy fél percembe került kitalálni.

Mindez azért működik, mert új és szokatlan utakra kényszeríti az agyat, és nem hagyja rutinszerűen megismételni a már kipróbált módszereket."

Megint itt vagyunk a kockáztatásnál. Noha Sagmeister nem született kockázatvállaló, vannak bátrabb időszakai, vagy éppen érzi, mit kell bevállalnia. Amikor megnyitotta a stúdióját, szétküldött egy képeslapot, amin meztelen volt. A barátnője ellenezte ezt, mondván elveszíti az egyetlen ügyfelét is, ám neki nagyon tetszett a képeslap, kitette az irodája falára, és aláírta: „az egyetlen kockázat az életben, ha nem vállalsz kockázatot.”

Ez is érdekelhet

rolling stones | new york | nagy sztori | dizájn | stefan sagmeister | lou reed